Még hiszek...

Azért még hiszek az emberekben és az embereknek. Történt a minap, hogy szíves látogatást tettem a nőgyógyásznál. Mit ad Isten, barátnőm barátnőjével futottunk ott össze. 10 éve nem látták egymást. Majd beszélgetésbe kezdtünk, míg a barátnőm bent volt a dokinál. Elmeséltem, hogy több mint egy éve élek itt, messze a szülővárosomtól, s minden szerettemtől ( kivéve a Zuramat). Meghogy rémségesen elegem van abból, hogy nem találok munkát. Felajánlotta segítségét s a mai nap folyamán meg is kerestek. Csak összejön már végre valami, bakker?

Elgondolkodtam, hogy egy feltétele volt annak idején az idejövetelemnek, basszus. Egy. Mindenki mindent megígért a férjemnek. És tessék, megint kinek a kapcsolatai számítanak? A lakást is Anyukám szerezte 250 km-ről. Ennyit az itteni emberekről. Amikor annak idején krokodilkönnyekkel teli szemekkel bementem a főnökömhöz, hogy felmondok 9 év után, Ő ezt mondta bele az arcomba:
- Nyugi Biciklee, ott sokkal jobb lesz magának. Ott egészen más szemlélet uralkodik, sokkal kedvesebbek az emberek. Hagyja itt a betegségét, mert tudom, ott meggyógyul!. Hja….
Mindig ezt vártam, hogy ilyen emberekkel találkozzak, aztán még nagyítóval sem láttam ilyet. Egészen keddig…. egy egészen fura helyen…. tán pont ez volt a megoldás, eleddig kellett várnom rá. S a két probléma egy helyen oldódik meg. ÁMEN